Skip to main content

Győr: Az újraiparosítás és ellentmondásai

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Csatlakozásra váró városok


Győr már 1989 előtt is ipari központ volt, sokrétű gépiparral és feldolgozóiparral – emiatt nem érintette a válság olyan súlyosan, mint más, úgynevezett szocialista városokat. Nagy szerepe volt ebben azoknak a vállalatoknak, amelyeknek a székhelye Győrben volt, ezek a vállalatok ugyanis úgy tudták megoldani a válságot, hogy a más városokban levő leányvállalataikat zárták be. Győr maga megyeszékhely volt, sok infrastrukturális vállalat központja, ami segítette a város későbbi fejlődését.

A hatvanas években jelentős infrastrukturális fejlődés és urbanizáció ment itt végbe, ami részben összefüggött a Budapest–Bécs tengely felértékelődésével. 1989 után ellentmondásos folyamat bontakozott ki: egyrészt a városi fejlesztési források beszűkültek, ugyanakkor éppen a Budapest-Bécs tengely miatt jelentős központi infrastrukturális fejlesztések színtere volt a város, másrészt tetőzött a szocialista ipar válsága, ami súlyosan érintette a Győrt is. Eközben azonban megjelent és felnövekedett egy jelentős, virágzó kisvállalkozói szektor. Így a város előtt három lehetséges fejlődési út állt: a deindusztrializáció – tehát az iparosodás megszűnése, a gazdasági hanyatlás –, mint ahogy az nagyon sok más kelet-európai városban is történt, a hazai kis- és középvállalkozásokra alapozott fejlődés és végül a külföldi tőkebefektetések által vezérelt újraiparosítás. Mint tudjuk, végül is ez a harmadik variáció valósult meg Győr esetében.

A külföldi tőkebefektetések nagyon sokrétűek voltak: egyrészt nagyon jelentős tőke áramlott a feldolgozóiparba négy nagy befektetői csoportot jóvoltából. Vannak ezek között – főleg osztrák – kis- és középvállalkozások is, tehát nem multinacionális vállalatok, amelyek azonban jelentős szerepet játszanak a világpiacon. A második nagy forrás a „koronaékszerek” felvásárlása stratégiai befektetők által, aminek legjobb példája a Győri Keksz esete. Végül a harmadik kategória a nagy, vezető multinacionális vállalatok zöldmezős beruházásai. Ezek közül talán a legíresebb az Audi győri autó- és motorgyára, de említhetném a Philipset is. Emellett – és ez nem csak Győr sajátossága – jelentős tőke érkezett a kereskedelembe és kiskereskedelembe, a szolgáltató ágazatokba, valamint az építőiparba, az infrastrukturális beruházásokba.

A külföldi vállalatok részéről egyszerű volt a motiváció – a globalizáció és a magyar piac megnyitása egyszerre jelentett kényszert és húzóerőt. Adva volt az olcsó, szakképzett munkaerő, a rugalmas munkajogi szabályozás, az együttműködő – zárójelben: gyenge – szakszervezetek, amelyek lehetővé teszik a modern, flexibilis és rugalmas termelés megvalósítását. Ehhez jött Győr szerencsés földrajzi fekvése a Budapest–Bécs tengelyen, az autópálya-összeköttetés, illetve a Duna. És a szubjektív tényezők: Győr egyik sajátossága, hogy a helyi vállalati menedzsmentek a hatvanas, hetvenes és főleg a nyolcvanas években már ki tudtak építeni nyugat-európai vállalatokhoz fűződő kapcsolatokat – és ez a személyes tényező döntő volt akkor, amikor ezek a nyugati vállalatok Magyarországra helyezték beruházásaikat, és nem más közép-kelet-európai országba vagy Délkelet-Ázsiába.

A külföldi tőkebefektetésnek voltak áldásos hatásai. Egyrészt Győr vissza tudott állni az ipari centrum fejlődésvonalára, és építeni tudott korábban felhalmozott tudáskészletére. Kibontakozott egy exportorientált gazdasági fejlődés, és ennek révén be tudott kapcsolódni a globális vagy európai szintű munkamegosztásba. Így sok más keletebbre fekvő várostól eltérően a munkanélküliség szinte eltűnt, sőt néhány területen most már munkaerőhiány tapasztalható. Megjelent a nyugati vállalatvezetési elvárásokhoz alkalmazkodni tudó menedzsment- és munkavállalói réteg. Ugyanakkor nagyon ellentmondásos jelenségek is tapasztalhatók: alig változott a bérszínvonal, illetve nagyon alacsony a helyi beszállítás aránya ezeknél a multinacionális vállalatoknál.

A helyi intézmények is hozzájárultak ahhoz, hogy nagyon jelentős infrastrukturális fejlesztések történtek az elmúlt tíz évben – autópálya-építés, vasútfejlesztés, a gönyüi kikötő kiépítése –, ami megteremtette annak lehetőségét, hogy a nagyvállalatok modern, hatékony módon tudjanak termelni, illetve logisztikai láncaikat szervezni. Ugyanakkor megtorpant a város urbanizációja, leállt a tömeges lakásépítés, ami a nyolcvanas évekig jellemző volt Győrött, és ez szerintem jelentős mértékben hozzájárult a győri vállalatok fejlődését lassan-lassan gátló munkaerőhiány jelentkezéséhez. Bár az oktatás területén is jelentős előrelépések történtek – a felsőoktatás bővítése, a szakmunkásképzés és szakoktatás fejlesztése –, ennek ellenére minden egyes vállalatot érint a megfelelő, szakképzett munkaerő hiánya, és több olyan vállalattal is találkoztunk, amelyek a munkaerőhiány miatt hagyták abba győri vagy Győr környéki fejlesztéseiket. Jelentős tényező Győr esetében az ipari park, a kisvállalkozás-fejlesztési iroda, az adópolitika, amely kedvezményeket nyújtott a külföldi tőkebefektetésekhez, illetve a megyei munkaügyi központ, amely segített a betelepülő multinacionális vállalatok munkaerőhiányát megoldani.

Tehát Győr története sikertörténet – a városnak sikerült visszaszereznie ipari centrum jellegét, sikerült bekapcsolódnia a világgazdaságba. Ugyanakkor Győr fejlődése határvonalhoz érkezett: egyensúlyi helyzet alakult ki. Bár sikeres volt az eddigi fejlődés, a továbblépést nehezíti a hazai gazdasági szereplők – az önkormányzat, a kis- és középvállalkozói szektor, illetve maga a lakosság – gyengesége. A kis- és középvállalkozói szektor nem profitált igazán a helyi fejlődésből, hiszen az alacsony bérszínvonal miatt a lakosság vásárlóereje nem növekedett jelentősen, miközben az intézményes – beszállítói – kapcsolatok sem épültek ki a multinacionális szektorral. Addig, amíg ezek a szektorok meg nem erősödnek, amíg nem sikerül a várost a bérszínvonal emelésével, illetve központilag finanszírozott lakásépítések segítségével a kívülről érkező, kvalifikált munkaerő számára vonzóvá tenni, addig a munkaerőhiány folyamatos gátja lesz a további fejlődésnek.














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon