Skip to main content

Mennyire lett kifosztva a társadalom?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
A társadalmi többség elbizonytalanítása és „lecsúsztatása”

Az elmúlt években, a társadalmi egyenlőtlenségek alakulásáról szóló társadalomtudományi munkák jelentős része azt igazolta, hogy a szegénység aránya nőtt Magyarországon, és, hogy a szegények helyzete egyre rosszabb lett. Nem csupán anyagi sajátosságaiban (jövedelem, fogyasztás szintje, stb.), hanem kiszolgáltatottságban, megalázottságban, bizonytalanságban is. Jó okkal tették ezt, hiszen a jövedelmi szintek romlása épp a legszegényebbek között volt a legnagyobb.

Az alábbi írás az egyenlőtlenségek növekedését dokumentálja, de nem a szegényekre fókuszálva.

A dolgozat elején a jövedelmi egyenlőtlenségek alakulását mutatom be, különös figyelmet szentelve az elmúlt évek növekvő egyenlőtlenségeinek bemutatására. A kérdőíves vizsgálatok adatai szükségszerűen „középre” húznak, emiatt a tényleges jövedelmi különbségek a megoszlás szélein az általunk idézett mérésekben kimutatottnál vélelmezhetően nagyobbak. Nyilvánvaló pl. hogy a külföldre, off-shore cégekbe jövedelemeltitkolási céllal „kimenekített” jövedelmek és vagyonok nem jelennek meg a kérdőíves kutatások által feltárt adatokban. Elemzéseimben arra hívom fel a figyelmet, hogy miközben az elmúlt évek elemzései a szegénység növekedésének és mélyülésének dokumentálására törekedtek (joggal…), aközben az egyenlőtlenségek „profilja” ettől eltérő sajátosságokat mutat. Nevezetesen azt, hogy nem a szegények és a nem-szegények közötti olló nyílása jellemzi a jövedelmi struktúra elmúlt években megfigyelhető alakulását, nem az alső 15-20%-nál „szakad” a társadalom – hanem a társadalom leggazdagabb, felső 10-15%-a, és az ez alatti többség között nyíló olló a jövedelemszerkezet változásának legmarkánsabb változása. Ha úgy tetszik, mondhatjuk azt is, hogy a társadalmi többség, a középrétegek elszegényedése és a leggazdagabbak gazdagodása között növekszenek a jövedelmi távolságok.

Dolgozatom további fejezeteiben azt mutatom be, hogy a jövedelmi egyenlőtlenségek növekedésénél súlyosabbak az életkörülmények, a jólét egyenlőtlenségének növekményei, aminek több oka és tényezője is megfigyelhető.

Részben amiatt, mert korábban a magyar lakosság nem kizárólag a jövedelméből élt: az új évezredben jelentősen növekedtek hitelfelvételei, azaz részben a hitelekből élt. Némiképp arra rendezkedett be, hogy folyó jövedelmeiből állta a folyó költségeit, és a növekvő hitelek jelentették a gyarapodás forrását, így hitelből vettek lakást (gyakran a gyerekeknek), hitelből cserélték le autóikat és ugyancsak a hitel volt a forrása a jelentősebb bevásárlásoknak, tartós fogyasztási és műszaki cikkek megvásárlásának. Az elmúlt években nem csupán a gyarapodás „hitel-forrásai” dugultak be, hanem, új hitelfelvételek nélkül is vissza kell fizetni a korábban felvetteket. Ez tehát nemcsak a gyarapodás perspektíváit szűkítette be a társadalom többsége számára, hanem, a csökkenő jövedelem ténylegesen felhasználható hányadát is jelentősen csökkentette.

Ugyancsak csökkentette a jövedelmek értékét az a kormányzati politika, amely az adóbevételeket összességében úgy növelte, hogy az élőmunka terheit átlagosan csökkentette, de ennél jelentősebb mértékben növelte a fogyasztáshoz kapcsolódó elvonási tételeket. A fogyasztást terhelő elvonások növekedése tehát csökkentette a jövedelmek értékét, a kevesebb megkeresett pénzből még kevesebbet lehet fogyasztani, és ez a nemzetközi sztenderdekben szokásos jólét kellékeitől, feltételeitől egyre nagyobb arányban fosztja meg a lakosságot. (Ezt jelzi a deprivációs mutatók romlása.)

A romló jövedelmi és fogyasztási szintek következményeként jelentősen csökkentek a lakosság amúgy sem magas (hanem, nemzetközi mércével kimondottan alacsony szintű) megtakarításai is. Ez nem csupán a gazdasági válságból való kikeveredés beruházási esélyeit rontja, hanem lényegében felszámolta a lakosság anyagi biztonságát. A magyar társadalom háromnegyede nem képes váratlanul felmerülő kiadásait finanszírozni, és a felső 10-15%-ot leszámítva nincsenek tartalékai arra az esetre sem, ha munkanélkülivé, jövedelemszerzésében akadályozottá válna. A megtakarítások hiánya a tartalékok csaknem teljes hiányát jelzi, és tartalékok nélkül soha, semmilyen kontextusban nem lehet biztonságról beszélni.

Dolgozatom végén azt mutatom be, hogy a fentebb összefoglalt jelenségek, lecsúszások és biztonságvesztések nem a rossz sors, nem a válság hatásának tudhatók be, hanem a kormányzati intézkedések, a fiskális politikák szükségszerű következményei. A jövedelemegyenlőtlenségek növekedése, a társadalmi többség és a „közép” lecsúszása, az anyagi biztonságok felszámolódása – a FIDESZ kormányának produktuma. Azé a maffiaállamé, amely – más keleti autokráiák működésmódjától eltérően, nem az exportcikkeket monopolizálja kegyenceinek, oligarcháinak – hanem a „fogadott család” gyarapodását jelentős hányadban a társadalom többi részének kifosztásából teremti meg.

Dolgozatom végén néhány politikai konklúziót vetek fel arról, hogy miképpen, hogyan működik a maffiaállam kifosztásra berendezkedő rendszere.

A magyar társadalom jövedelem-egyenlőtlenségi „ollójának” a nyílása

Mielőtt a jövedelmi eloszlások elemzésébe fognék, a témában nem járatos olvasó számára megosztanék néhány, a szakértők között magától értetődőnek tekintett háttér-információt.

A jövedelmekről és a jövedelemegyenlőtlenségekről szóló információink alapvetően két forrásból, két éves rendszerességgel elvégzett kérdőíves adatállományból, a TÁRKI Háztartás Monitor felvételeiből, valamint a KSH Háztartási Kiadások Felvételéből és (mivel manapság a KSH nem jeleskedik az adatok nyilvánsságra hozatalában, ezért egyre inkább) az ezekre az adatokra épülő Eurostat adatokból származnak. A kérdőíves adatok nem a lehető legjobb adatok, részben azért, mert a felvétel statisztikai hibáin túl általában jelentős a jövedelemelhallgatás (vagy legalábbis: nem-bevallás) aránya, és különösen, mert a jövedelemmérés hibái az átlagosnál nagyobbak a két szélen, a gazdagok és a szegények körében. A két szélen szinte lehetetlen a reprezentativitást biztosítani (a szegények között lakóhelyi címek alapján nem lehet megtalálni a hajléktalanokat vagy szívességi befogadott lakókat; a nagyon gazdagok lakóparkjaiból meg elzavarják a kérdezőt a biztonsági őrök). Ugyancsak torzítottabbak a széleken a bevallott adatok is. Az iskolázatlan, napról napra élő szegényeknek nincsen strukturált képük a jövedelmeikről, „ami pénz jön, az egyből megy is”, a gazdagok meg az átlagosnál erősebb késztetéseket éreznek jövedelmeik elhallgatására.

A kétes hitelességű jövedelmi adatok miatt az elemzéseknél nem annyira az „abszolút összegekre” szokás odafigyelni, hanem inkább a megoszlásokra és az idősorokra. A megoszlásokra azért, mert (ha nem túl nagy meggyőződéssel is, de) feltételezve azt, hogy a jövedelemeltitkolás többé-kevésbé minden jövedelmi kategóriában arányos a tényleges jövedelmekkel, a bevallott jövedelmek megoszlása megegyezik, „párhuzamos”a tényleges eloszlásokkal. Az idősorokkal pedig azért, mert akármilyen természetűek is a mérés torzításai és hibái – ha a méréseket ugyanúgy végzik el évente, akkor fel lehet tételezni, hogy a hibák is ugyanolyanok évente, tehát, a változások irányairól és mértékeiről még így is hiteles képet nyerhetünk.

Nem fogunk részletesebben belemenni azoknak a statisztikai elemzési és számítási módszereknek az elemzésébe, amelyek a teljes lakosság, a tízmillió ember jövedelmének egyenlőtlenségeit megpróbálják egyetlen, vagy legalábbis kevés számmal érzékeltetni. Mindegyik egyenlőtlenséget kifejező módszer az együttélő, „egy kasszából élő” háztartások jövedelmét veszi alapnak, és különböző módszerekkel (egy főre vagy különböző súlyszámokkal operálva egy „fogyasztási egységre”) számítva, a háztartás valamennyi tagjának ugyanakkora jövedelmet tulajdonítva „méri” a jövedelmeket. Ezen kalkulált jövedelmek alapján a legtöbb módszer képletesen sorba állítja a lakosságot a legszegényebbektől a leggazdagabbakig, és e képletes listán húzogatnak be szinteket: pl. megnézik azt, hogy tizedenként, mennyi minden egymilliomodik ember jövedelme a listán, és mennyi az egyes tizedek („decilisek”) átlagjövedelme, megnézik a középső ember jövedelmét (ez a „medián”, ami mindig kisebb, mint az „átlagjövedelem”), és e jövedelem 50 vagy 60%-nál kisebb jövedelműeket tekintenek szegénynek, stb..

Nos, e módszerekre tehát csak utalni fogunk, és nem fogjuk elemezni azt, hogy mennyiben más kép származik a különböző adatforrások, módszerek megválasztásából és alkalmazásából.

A rendszerváltás óta eltelt időszakról jövedelmi viszonyairól szóló általános vélekedés szerint az elmúlt huszonöt évet egyértelműen a jövedelmi ollók nyílása, az egyenlőtlenségek növekedése jellemzi. Lényegében ezt a képet rajzolhatjuk fel a mindig éppen aktuális forintértéken kimutatott nominális jövedelmeket ábrázoló grafikonon.

Már ez a grafikon is jelzi a vélekedések kétes érvényességét abban, hogy a jövedelmi egyenlőtlenségek vélt növekedése nem a rendszerváltással, annak hatására kezdődött, hanem, más a ’70-es évek végétől megindult folyamat volt.

Már ha egyáltalán igaz az, hogy a jövedelemegyenlőtlenségek növekedése folyamatos volt. De ez nem igaz, az egyenlőtlenségek alakulásában sajátos dinamika érvényesült.

Az egyenlőtlenségek „hullámzását” még érzékletesebben mutathatjuk be kicsit „trükkösebb” mutatókkal. Ha ki akarjuk iktatni azt a mérési bizonytalanságot, hogy kérdőíves adatokból a legszegényebb és leggazdagabb tized jövedelmeit nem lehet jól mérni, akkor össze lehet hasonlítani a jövedelme szerint sorrendbe állított lakosság egymilliomodik és kilencmilliomodik lakósának jövedelmei közötti arányokat. Az alábbi grafikont kapjuk:

A legfelső decilis alsó töréspontja és az alsó decilis felső töréspontjának aránya (P90/P10) (TÁRKI, Társadalmi Riport, 2012.)

Az egyenlőtlenségek mérésére leggyakrabban használt szintetikus, egyetlen számmal kifejezett mutató a Gini koefficiens, amelynek értéke akkor a legnagyobb, azaz 1, ha a lakosság valamennyi jövedelme egyetlen embernek a jövedelme (a többieké 0), és akkor a legkisebb, azaz 0, ha minden ember jövedelme ugyanakkora. Az együtthatót a tényleges megoszlási görbe és a teljes egyenlőséget lerajzoló egyenes közötti terület adja meg, a hazai adatok szerint a következő idősorban:

Gini-együttható változása (TÁRKI, Társadalmi Riport, 2012.)

Nem szeretnénk politika- és társadalomtörténeti fejtegetésekbe bonyolódni, de a grafikonokból annyi jól kivehető, hogy az egyenlőtlenségek az ország gazdasági helyzete szempontjából igen negatív hatásokat magával hozó „jóléti rendszerváltás”, a közalkalmazotti bérek és a nyugdíjak emelése (13. havi nyugdíj) nyomán csökkentek, míg a baloldali kormányoknak a válság idejéig tartó, gazdaságilag kevéssé megalapozott, ámde tagadhatatlanul egyenlősítő kormányzásának időszakától eltekintve nőttek.

Az egyenlőtlenségek hullámzása mellett a TÁRKI kutatói, elsősorban Tóth István György elemzései a társadalmi szerkezet változásait az alábbi táblázatban foglalták össze:

Forrás: TÁRKI, Társadalmi riport, 2012

Nézetem szerint a TÁRKI által adott cím nem egészen jól foglalja össze a táblázat tartalmát, ugyanis az adatok a szegénység növekedésével azonos súlyú átalakulásként jelzik a középréteg (később visszatérnék rá: én nem nevezném „középosztály” –nak) jelentős, 12%-pontnyi csökkenését.

A három évtizedes társadalomszerkezeti átalakulás elemzési nehézségeinek kockázatait elkerülve, lényegesen egyértelműbb kép rajzolódik ki akkor, ha az elmúlt öt év változásait jellemezzük.

Már az első, a jövedelmek nominálértékét bemutató grafikonunkon is jól látható az a drámai hatás, hogy az elmúlt időszakban a szegények nem csupán az átlagoktól és a magas jövedelműektől maradtak el jobban – hanem, korábbi jövedelmeiktől is. A legszegényebbek jövedelme nominálértéken is csökkent. Ez a ritka társadalmi igazságtalanság mindenképpen magyarázza és indokolja azt, hogy miért esett oly hangsúlyosan sok szó (pl. saját korábbi elemzéseimben is) a szegénység drámai alakulásáról. Ám érdemes egy kicsit túltekinteni a nagyon szembeötlő szegénységi adatokon, és, egy pillantást vetni az egyenlőtlenségek átfogó változásaira.

Forrás: TÁRKI, Társadalmi riport, 2012 (P10, P50 és P90 a decilisek „határpontjain” mért jövedelmeket jelzik)

A Gini koefficiens és a decilishatárok közötti arányok változásaiból nehéz elképzelni azt, hogy miképpen is változtak az egyes jövedelmi csoportok jövedelmei az elmúlt időszakban, különösen az alapján, hogy a jövedelmi átlagok alig csökkentek, inkább stagnálást mutatnak.

Az átlagok azonban félrevezetők, hiszen a legmagasabb jövedelműek jövedelmi többlete akkor is felhúzhatja az átlagokat, ha a többieké csökken. Nem mindennapos változás az ilyen, de a hazai jövedelemszerkezet változását mégis ez jellemzi. Ennek illusztrálására bemutatjuk az egyes jövedelmi decilisekben a jövedelmek változását:

Forrás: Eurostat 2013, idézi: Privátbankár, http://privatbankar .hu/karrier /rosszabbul-elunk- mint-negy-eve-megjottek-a-szamok-267525

Ha nem a jövedelmek konkrét értékét nézzük, hanem azt, hogy a teljes lakossági jövedelemből hogyan részesedtek az egyes tizedek, akkor a változásokat az alábbi grafikon mutatja:

Forrás: Eurostat 2013, idézi: Privátbankár, http://privatbankar .hu/karrier /rosszabbul-elunk- mint-negy-eve-megjottek-a-szamok-267525

A grafikonokról jól leolvasható, hogy a legnagyobb jövedelmi veszteségek minden tekintetben a legalsó jövedelmi decilisben keletkeztek, ám az is jól látszik, hogy lényegében a társadalom túlnyomó többségének, 70-80%-ának romlottak a jövedelmi pozíciói az elmúlt években.

Ha a reáljövedelmek csökkenésének okait vizsgáljuk, akkor három döntő tényezőt kell kiemelnünk.

Egyrészt, miközben a közmunka (és a külföldi munkavállalás) révén az átfogó foglalkoztatási adatok nem csökkentek, sőt, enyhén növekedtek, aközben a versenyszférában foglalkoztatottak létszámváltozása jellemzően negatív volt: azaz, a versenyszférában megszűnt magasabb jövedelmű álláshelyeken megkeresett béreket nem pótolta a közmunka ötven ezer forint alatti keresete.

A versenyszféra foglalkoztatásának alakulása a munkaerő-felmérés részletes adatai alapján (MNB, Elemzői prezentáció - Inflációs jelentés, 2012. december)

Ugyancsak csökkenés jellemezte a közszféra béreit is, részben a mozgóbérek egy jelentős körének jogi megszűntetésével, részben a korábbi fenntartó önkormányzatok által nyújtott kiegészítéseknek a központosítással együttjáró megszüntetésével; részben különféle közalkalmazotti „visszasorolásokkal”; részben a közalkalmazotti bértábla „befagyasztásával”, az inflációs korrekciók elmulasztásával.

Másrészt, a szociális jövedelmek jelentős része (családi, anyasági ellátások) nem lettek indexálva, más részük, így a munkanélküliségi és rokkantsági ellátások, valamint a rendszeres szociális segélyek értéke nominálisan is csökkent.

Harmadrészt, a kormányzati retorikában „adócsökkenésként” reklámozott intézkedések (az egykulcsos adó) valójában a felső jövedelmi kategóriákban jelentett csak adócsökkenést. Az adójóváírás kivezetésével a minimálbér alatti keresetek esetében az addigi 0% adókulcsok 16%-ra emelkedtek (ezt nem szokás adócsökkenésnek, inkább adó-emelésnek lehet nevezni), és ennél kisebb mértékben, de ugyancsak nőttek a jövedelem-elvonások a minimálbér 2-3-szoros mértékéig.

„Majdnem-jövedelmek” – a lakossági hitelek alakulása

A hazai jövedelmi viszonyok vizsgálatakor nem szokás figyelembe venni a hitelek sajátos hatását, vagyis, azt, hogy a hitel annak felvételekor növeli a felhasználható jövedelmet, majd a hiteleket vissza is kell fizetni, és ekkor a jövedelemnek csak a hiteltörlesztés után fennmaradó része jelenti a szabadon felhasználható, szabadon elkölthető jövedelmet. A lakossági hitelek kérdésének manapság igen sokan jelentős figyelmet szentelnek, mind a válság kitörésének okait, mind hatásait elemezve. Colin Crouch egyenesen a „privatizált Keynesianizmusról” beszél annak kapcsán, hogy a 2000-es évek elején a középrétegekhez jutó jóléti újraelosztás funkcióit jelentős részben átvették azok a lakossági hitelek, amelyekről nem feltétlenül gondolta mindenki azt, hogy egyszer majd vissza is kell fizetni azokat.1 Monica Prasad ennek kapcsán messzebb megy, és a hitelezés és a jóléti állam „csereszabatos átválthatóságának” tézisét mondja ki, és elemzi ezt a sajátos közpolitikai trade-off-ot.2 Róna-Tas Ákos elemzései a poszt-szocialista országok hitelezésről szóló erősen hangsúlyozzák azt, hogy a hitelezés felfutása különösen jelentős pénzpiaci és társadalmi változásokat generált Kelet-Közép Európában.3

Egyetértve azzal, hogy a lakossági hitelek kérdésének tisztázása önmagán túlmutatóan is a társadalmi rendszerek és társadalompolitikák értelmezésében fontos témává nőtte ki magát, az alábbiakban mégis megmaradnék annál a leegyszerűsített tárgyalásmódnál, amely szerint a hitelek a felvételkor növelik a jövedelmeket, míg a törlesztő-részletek és kamatok visszafizetésekor csökkentik a azokat.

Ebben az egyszerű sémában a válság előtti időszak egyértelműen a hitelek bővülésének időszaka, míg az elmúlt éveket a hitelek csökkenése, és a visszafizetések nyűgös terhe jellemzi.

A hazai hitelfelvételek sajátossága az, hogy a kétezres évek közepétől már nem a lakáscélú hitelek bővülése okozza kizárólagosan a lakossági hitelállomány bővülését, hanem annál erőteljesebb növekedést mutatnak a különféle egyéb, fogyasztási és más hitelek is.

A hitelállomány változása alapvetően nem annak a következménye, hogy az emberek megunták a törlesztést és visszafizették a hiteleiket – hanem annak, hogy nem tudnak, nem képesek újabb hiteleket felvenni.

Összességében tehát az látszik a Potfolió című website által közreadott grafikonról, hogy a lakáshitelek egyenlegében a végtörlesztések 2012 elején meghirdetett programja óta inkább negatívba fordult a hitelezés lakossági egyenlege (magasabb a törlesztés, mint az új hitel), míg az egyéb lakossági hitelek frontján már 2008. végén beállt az egyértelmű és markáns fordulat.

Forrás: Portfólió, http://www.portfolio.hu/vallalatok/penzugy/atszakadt_a_gat_a_beteteknel_megtort_a_jeg_a_hiteleknel.199588.html

A Nemzeti Bank (és a pénztárfelügyelet) adataiból (és más forrásokból sem) lényegében semmit sem tudhatunk meg a hitelfelvételek lakossági megoszlásaiból. Spekulatív megfontolásokból gondolhatjuk azt, hogy a szegények jövedelmét alapvetően kevéssé befolyásolja a hitelezés, hiszen nekik az adatsorokban nem szereplő uzsorásokon kívül nem igazán szoktak hiteleket adni. Hasonló spekulációk alapján azt is feltételezhetjük, hogy a leggazdagabbak viszonylag nagy megtakarításokkal rendelkeznek, így a hitelezés és megtakarítás számukra leginkább tőkepiaci spekuláció egyik sajátos terepe. Ezt látszanak megerősíteni azok a szóbeli pletykák és információk, amelyek szerint a végtörlesztés egyetlen és igazi haszonélvezői azok a jelentősebb megtakarításokkal bírók voltak, akik a megtakarításaikat a kedvezményes „mű-tarifákon” a hiteleik visszafizetésére átváltva jelentős hasznot „kaszálhattak”.4

Hogy mely lakossági csoportokat miképpen érintett a hitelezés és annak változása, a spekulációkon kívül leginkább közvetett adatok alapján nyerhetünk képet.

A leginkább közismert adatok az új lakások építésére és a rájuk kiadott használatbavételi engedélyekre vonatkozó adatok. Nyilvánvalóan, ha nincs hitel, ha az emberek nem képesek hiteleket felvenni, akkor új lakást sem vesznek, és ha nincsen vevő, akkor nem is építenek új lakásokat:

(Idézi: Otthon Centrum, Lakáspiaci Monitor, 2013/1.)

Mivel a lakások megoszlásáról nem tudunk sokat, ezért, az egyenlőtlenségi szempont figyelembevételével a számunkra legbeszédesebbnek bizonyuló adatként – a DATAHOUSE szíves segítségét élvezve – a gépjármű-értékesítés adatai szolgálnak. Az alső és középrétegek által kedvelt hajdanában a „mi autónk” Suzuki 2007-ben még harmincezer új autót adott el, ami 2010-re ezerötszáz alá esett. Ezzel szemben az Audi értékesítései arányaiban lényegesen kevésbé estek, és a mélypont után dinamikusabb a „visszakapaszkodás” is.

Az ábrák értelmezéséhez nem szükséges túl sok magyarázat: minél kisebbek az autók, annál nagyobb a visszaesés 2007-hez képest A városi terepjárók kivételes esetek, közel másfélszer annyi új és drága dzsipet adtak el 2013-ban, mint 2007-ben, minden más kategóriában csökkentek az eladások.

Ami némiképp az új hitelek visszaesésének megoszlásáról is benyomást ad: azok körében csökkent leginkább az új autó vásárlás, akik korábban a kisebb autókat vették – ami nyilván azt is jelzi, hogy körükben csökkent leginkább az autókra felvett hitelek összege, és ma őket nyomja leginkább a korábban felvett hitelek törlesztésének a terhe is.

(Zárójelbe kívánkozik: bár manapság a hitelezés problémája leggyakrabban a devizahitelesek és a „rossz árucikk devizahitelek” témája körül szokott felszínre törni, elemzésünk a kérdést más megvilágításba helyezi. A hitelekkel az az lapvető probléma, hogy az embereknek kevés a pénzük a kamatok és törlesztések visszafizetésére, és új hitelekkel sem tudják pótolni kiesett és elveszett kereseteiket. És ez nagy valószínűséggel nem is fog megváltozni: nem fog visszatérni az a világ, amelyben az emberek új hitelre úgy is vehettek új autót, hogy még a régi hitelét vissza sem fizették.)

A jövedelem értéke

Amikor az életkörülményeket elemezzük, akkor valójában nem a jövedelmek alakulását tarthatjuk érdekesnek: bár a jövedelmeket könnyebb mérni, mint az „életkörülményeket”, de nem a pénz az igazán érdekes, hanem az, hogy mit lehet az adott jövedelemből megvenni, milyen jólétre lehet szert tenni a pénz elköltése révén.

Általánosságban az mondható el, hogy a kiskereskedelmi forgalom negyedévenként többnyire csökkent, azaz, a megszerzett jövedelmeket kisebb és kisebb mértékű fogyasztásra lehetett „átváltani”.

A lakossági fogyasztás és a kiskereskedelmi forgalom alakulása (éves változás) (MNB Elemzői prezentáció - Inflációs jelentés, 2012. december)

Az Unió a társadalmi helyzetek értelmezéséhez nemcsak az egyes országok átfogó jövedelmi viszonyai szerint definiált szegénységi mutatókat használja, hanem, a szegénységgel fogalmilag részben megegyező, úgynevezett deprivációs mutatókat is. A depriváció eredetileg „megfosztottságot” jelent, és a mutató azok számát és arányát méri, akik a normálisnak és szokásosnak tekintett létfeltételektől, körülményektől meg vannak fosztva. E szokásosnak és normálisnak tekintett létfeltételek közül az Unió tagországaiban mért adatok a következő körülmények meglétét vagy hiányát regisztrálják:

  1. Váratlan kiadások megoldhatatlan nehézségeket jelentenének.

  2. Legalább egy hét összefüggő nyaralás, távollét otthonról,

  3. Van-e fizetési hátraléka? (hitel, lakbér, számla, vagy vásárlási adósság, stb.)

  4. Legalább minden másnap hús, csirke vagy hal az étkezések során

  5. Kellően jól fűtött otthon,

  6. Mosógép van a háztartásban

  7. Színes TV van a háztartásban

  8. Rendelkezik telefonnal

  9. Van a háztartásban személyi használatú autó

A deprivációs mutatók tehát részben nem a jövedelmet mérik, hanem azt, hogy milyen létfeltételekre, körülményekre futja a rendelkezésre álló jövedelmekből, másrészt, nem egy-egy ország viszonyai között, hanem az Unió egészére értelmezi a megfelelő életfeltételek meglétét vagy hiányát. Ebben a felvetésben, az Unió egészében természetesen Magyarország deprivációs mutatói lényegesen rosszabbak, mint a lényegében a jövedelemegyenlőtlenség egyfajta mértékét jelentő szegénységi mutatóink.

A táblázat azonban azt is mutatja, hogy a súlyosan depriváltaknak a lakosságon belüli aránya a válság kezdetéig gyorsabban csökkent, a válság kezdete óta lényegesen gyorsabban nőtt Magyarországon, mint az európai átlagok.

Sőt, nem csupán azok száma nőtt, akik 4 vagy több „létfeltétel” hiányától szenvednek, hanem ezzel együtt a hiánytényezők átlagos száma is az Unióban szokásoshoz képest meredeken nőtt a válság óta.

A hiányok eloszlásában nem az az igazán meglepő, hogy minél kisebb a jövedelem, annál nagyobb a súlyosan depriváltak aránya, hanem az, hogy még a magasabb jövedelműek között is találunk olyanokat, akik európai stztenderdek szerint alapvető létfeltételektől megfosztottak, sőt, lényegében a társadalom valamennyi jövedelmi kategóriájában nőtt azoknak az aránya, akiknek a pénze „nem ér annyit”, hogy abból az európai sztenderdek szerint súlyos hiányok nélkül élhessenek meg. Ugyanezt elmondhatjuk az időbeni változásokra is: a magyar társadalom alsó jövedelmi kétharmadában az elmúlt években markánsan, a többi csoportban enyhén nőtt a súlyosan depriváltak aránya.

A deprivációs adatok nem csak halmozódásukban súlyosak, hanem egyes elemeit kiragadva is komoly válságtünetekre hívják fel a figyelmet. A magyar adatok mindig is komoly lemaradást mutattak a nemzetközi sztenderdekhez pl. abban, hogy a magyarok nem pihennek és nyaralnak, de mára sikerült az utolsó helyre csúszni abban is, hogy a váratlan kiadások nálunk okozna a legtöbb háztartásban megoldhatatlan megrázkódtatást, a háztartások háromnegyedének megoldhatatlan gondot jelentene egy váratlan kiadás.

Forrás: Eurostat adatok alapján, 2014.04.11 http://tenytar.blog.hu/2014/04/11/eletminoseg_magyarorszagon_es_europaban_1_resz

Ha az életkörülmények változását és romlását kevésbé komplikált adatokon akarjuk bemutatni, akkor érdemes a Gallup Intézet vizsgálati adatait felidéznünk arról, hogy az OECD tagországokban a családok mekkora hányadának okoz gondot a megfelelő étkezési színvonal biztosítása.5

A 9 legrosszabb helyzetű OECD tagország a következő:

2007 és 2013 között Magyarországon volt megfigyelhető a legnagyobb arányú növekedés a megfelelő élelmezést nehezen biztosító gyerekes családok körében. Az önmagában is megdöbbentő adathoz két megjegyzést érdemes fűznünk. Egyrészt, szeretnénk azt hinni, hogy a megfelelő élelem biztosításának nehézségei a fejlődő országok, a harmadik világ problémája. Nem így van. Másrészt, az oly eleminek tekinthető létszükségletek, mint a megfelelő élelmezés nehézségei messze nem a nemzetközi összehasonlítások szerint 12-15% szegény problémája, hanem a gyerekes családok közel felének, a gyermektelen családok egyharmadának okoz gondot ez, és az arányok rohamosan, a fejlett világban a legnagyobb ütemben növekednek.

Ha annak az okát keressük, hogy vajon miért érnek a csökkenő jövedelmek még kevesebbet,mint korábban – akkor a jelenség magyarázatát döntően a kormányzati intézkedésekben kell keressük. Egyfelől, még az alsó jövedelmim kategóriák adóterheinek növekedése mellett is igaz az, hogy a kereseteket és személyi jövedelmeket terhelő elvonások átlagosan csökkentek, de ezzel egyidejűleg a fogyasztást terhelő közvetett adók olyannyira nőttek, hogy e növekedés a teljes állami jövedelemkoncentráció mértékében is emelkedést eredményezett 2011 után.

Részleteiben az látható, hogy míg a propagandisztikusan egekbe magasztolt „rezsicsökkentés” (amelynek mértéke nem haladta meg az energiaárak globális változásaiból amúgy is adódó mértéket) energiaárakban kb. 130 milliárdot és másik kb. 25 milliárdnyi egyéb rezsi-megtakarítást hagyott a háztartások „zsebében”, addig ennél lényegesen nagyobb összeget tettek ki az adónövekmények révén a zsebekből kivett összegek. Így Katona Tamás számításai szerint6 a dohány és alkohol jövedéki adóemelése kb. 170 milliárddal, a gyógyszerár emelése és a hírközlési adó 20-20 milliárddal, a pénzügyi szolgáltatásokra kivetett adók 160 milliárddal csökkentették a háztartási jövedelmek „fogyasztásra átváltható értékét”.

A fogyasztást terhelő adók és elvonások emelése révén a jövedelmek kevesebbet érnek.

Az anyagi biztonságok megrendülése – a megtakarítások alakulása

A megtakarítások kérdése kevéssé szokta a szociológusokat lázba hozni, ez inkább a közgazdászok számára izgalmas téma. Hiszen a megtakarításokból keletkeznek befektetések és beruházások, amelyek alakulása a jövő növekedési perspektíváiban döntő kérdés. Az egészségesnek tartott gazdasági és pénzügyi szerkezetben a lakosság alapvetően megtakarító és befektető (a fejlett országokban a lakossági jövedelmek egyötöd körüli arányát fektetik be, fordítják vagyoni növekedésre a háztartások, nálunk ennek még „boldog békeidőkben sem érte el a felét sem), és a vállalati, vállalkozási szektor a hitelfelvevő, a hitelekből beruházásokat finanszírozó ágens. A hazai gazdaság e szempontból sohasem volt egészségesnek tekinthető, a lakosság hitelfelvétele soha nem volt lényegesen kisebb a megtakarításoknál és befektetéseknél, ám az utóbbi időben tán a gazdaság legsúlyosabb betegségi tüneteit mutatják a megtakarítások azáltal, hogy legnagyobb megtakarítókká a vállalatok léptek elő. Azaz, nemhogy más pénzét nem veszik igénybe beruházásaik finanszírozásához, hanem, még saját pénzüket is inkább bankbetétekben tartják ahelyett, hogy azt fejlesztésekre, beruházásokra költenék. A vállalati megtakarításokhoz képest kisebb mértékben, de 2013 folyamán nőttek a lakossági megtakarítások is.

Az MNB honlapján olvasható jelentés 2014 márciusára a lakosság pénzügyi vagyonának nettó értékét 21332,4 milliárd forintban jelzi (2013 végén a pénzügyi eszközök bruttó értéke 29 947,0 milliárd, nettő értéke 20 901,7 milliárd Ft. volt). A pénzügyi vagyon az elmúlt években, alapvetően a végtörlesztés és más kormányzati intézkedések hatására elég hektikusan alakult, és összességében növekedést mutat.

Ez az „állományi” adat eléggé sajátos „folyó” adatok eredményeképpen alakul, hiszen a nettó pénzügyi vagyon növekedése a megtakarítások és befektetések csökkenése mellett alapvetően a hitelállomány korábban bemutatott csökkenésének tudható be.

A „flow” jellegű adatok tendenciájukban tehát még a fejlett országok hasonló adataihoz képest igen alacsony indulószintről is erős csökkenést mutatnak az elmúlt években. Ingadozást leginkább az okoz, hogy olykor a „folyószámlás” megtakarításokból befektetésekbe csoportosít át a lakosság (vagy vissza), vagy a megtakarításait a korábban felvett hitelek kiegyenlítésére használja fel (különösen, ha van neki megtakarítása, és azt olyan kedvező kondícióval képes hitelkiváltásra használni, mint ahogyan erre a végtörlesztés esetén volt módja).

A Magyar Nemzeti Bank, és az adatközlésére épülő Eurostat jelentései lényegében semmilyen adatot nem közölnek a megtakarítók és a megtakarítások megoszlásáról. Ilyen jellegű adatokhoz a Gfk Kft. kutatási eredményeiből nyerhetünk információkat.7 A megtakarítók adatai szociológiai kategóriánként a várt különbségeket „hozzák”, ám az igazán meglepő az, hogy a 16-64 éves aktív korosztályok körében nem csupán átlagosan 23%-ról 16%-ra, a korábbi 60%-ra csökkent, de valamennyi társadalmi csoport esetében a megtakarítással rendelkezők aránya jelentősen zuhant 2008 és 2013 között. A megtakarítások csökkenésével együtt járt az is, hogy a banki kapcsolatokkal rendelkezők aránya is hasonló mértékben csökkent ez alatt az idő alatt, az aktív korosztályok 27%-ról 19%-ra. (Ha úgy tetszik: a korábbi banki szolgáltatások fogyasztóinak egy része visszatért a párnacihára és a kredenc kisfiókjára.)

Az, hogy a fiatalok kevésbé takarékoskodnak, mint az öregek, globálisan szokatlan (hiszen a fiataloknak lakásra, az önálló életre kellene elvileg felkészülniük), ám a magyar tradíciók tükrében nem meglepő.

Ugyancsak nem meglepő az sem, hogy a jövőt tervezni igyekvő racionális gondolkodástól mélyebben áthatott iskolázottabb csoportok nagyobb arányban rendelkeznek megtakarításokkal, mint az iskolázatlanabbak. Sőt, azon sem lepődhetünk meg igazán, hogy a válság hatásaival szembesülve kizárólag az egyetemet és főiskolát végzettek körében figyelhető meg növekedés a megtakarítók arányában.

Végül, abban sem találunk semmi meglepőt, hogy a magasabb jövedelműek körében többeknek jut pénzük arra, hogy megtakarítsanak, míg az alacsonyabb jövedelműek a romló körülmények mellett nagyobb arányban élik fel takarékoskodás nélkül folyó jövedelmeiket.

Ha a megtakarítások összegét is figyelembe vesszük, akkor azt tapasztaljuk, hogy a megtakarításokkal rendelkezők (tehát az aktív korú lakosság 16%-a) háromnegyede 1 millió Ft alatti megtakarítással rendelkezik, míg 3 millió Ft megtakarításnál nagyobb összeggel a bármilyen megtakarításokkal rendelkezők egytizede, a teljes megkérdezett lakosság kevesebb, mint 2%-a rendelkezik! (A Gfk 16-64 éves személyeket kérdezett meg, így azt nem tudhatjuk az eredményekből, hogy e megoszlások milyenek a háztartásokra vonatkoztatva. Tehát, elvileg ugyanígy „terülhetnek” a megtakarítások háztartások között is, de még szélsőségesebb lehet a megoszlás akkor, ha bizonyos háztartásokban kumulálódnak a megtakarítások azáltal, hogy a háztartás több tagjának is vannak félretett pénzei, és ekkor nyilvánvalóan még kisebb arányú lesz a megtakarításokkal nem rendelkező háztartások aránya.) Ha a 3 millió Ft megtakarítást olyan határvonalnak értjük, amelynél nagyobb megtakarításból „ki lehet húzni 1 évig, ha valaki munkanélkülivé válik és nem tud pénzt keresni”, akkor azt mondhatjuk, hogy a megtakarításokkal rendelkezők egytizedének, a teljes lakosság 2%-nak (100 aktív korú főből 2 embernek) nem kell különösebben szorongania attól, hogy munkahelye megszűnésekor miből fog megélni 1 évig. Ez az adat összecseng azzal, hogy a lakosság háromnegyede nem lenne képes kifizetni egy váratlan felmerülő kiadását.

Azaz, a többieknek viszont jó okuk van rettegni attól, ha elveszíthetik jövedelemszerző munkájukat, hiszen nincsenek a túléléshez tartalékaik.

Ha amúgy a lakossági megtakarításokról szóló MNB összesített adatott összevetjük a Gfk által a megtakarításokkal rendelkezőkről és a megtakarítások összegéről szóló adataival, akkor a bármekkora megtakarítással rendelkezők 5%-át kitevő, 5 millió Ft. feletti megtakarítással rendelkező csoportjáról azt fogjuk kapni, hogy nekik fejenként (tehát: nem az együttélő háztartásonként, hanem azok minden tagjára vetítve) átlagosan 28 millió forintnyi a megtakarításuk összege.

A magyar sajátosság – nem a válság, hanem a kormány növelte az egyenlőtlenségeket

Lehetne azt gondolni, hogy a magyar helyzetben nincsen semmi különös, a válság mindenhol rontott a lakosság jövedelmi viszonyain, gyakran nőttek az egyenlőtlenségek is – Magyarországot kicsit mélyebben érintette a válság, és ezért nagyobb amplitúdóval lengett ki az inga.

Az adatok alapján azonban jó okunk van kételkedni az ilyen magyarázatok helyességében, hiszen az átlagok szintjén nem történtek drámai változások a jövedelmi viszonyokban vagy más mutatókban sem. A magyar helyzet drámaisága részben abban mutatkozik, hogy míg a legtöbb fejlett ország a válság terheit igyekezett a gazdagabb, nagyobb jólétben élő rétegekre terhelni, és ezzel megóvni a szegényebbeket az amúgy is rossz induló állapotokból való süllyedéstől, zuhanástól, addig a FIDESZ kormánya a válság terheitől megkímélte a legfelső rétegeket, benne saját maffia-klientúráját, és a terheket a társadalom többségét kitevő alsóbb és középrétegekre terhelte.

A fenti állítás logikai következménye az, hogy – szemben a nemzetközi válságtünetekkel, Magyarországon - a lakosság jóléti veszteségeit, anyagi biztonságainak elveszítését nem a globális válság, hanem a szuverén magyar kormány okozta. A magyar kormányzati politika kirívó különlegességét jól mutatja az alábbi ábra. Bár a válság más országokban is eredményezett a mieinkhez hasonló GDP visszaesést, recessziót, Magyarországon kívül nincsen más OECD tagország, amely ezt az átfogó visszaesést ne próbálta volna meg kompenzálni a szociális kiadások növelésével. Csak Magyarországon csökkentek a szociális kiadások. (Görögország kivételes nagy visszaesést élt át, ez indokolja azt, hogy rajtunk kívül csak ott csökkentek a szociális ráfordítások).

Szociális kiadások és a GDP változása reálértéken, a 2012/13 adatok 2007/2008-hoz képest (%) 
OECD SOCX (Social Expenditure Data Base) 2013

Amikor azt igyekszünk igazolni, hogy a jövedelmi egyenlőtlenségekben kimutatható növekedés nem a válság, hanem a kormány hatása, akkor nagyban támaszkodunk a kormányzattal szembeni ellenséges elfogultsággal nehezen vádolható két intézmény, a Századvég és az Állami Számvevőszék kutatóinak, Tóth G. Csabának és Virovácz Péternek az ÁSZ folyóiratában és honlapján megjelent elemzésére.8

A szerzők jövedelmi decilisenként tekintik át azt, hogy az egyes kormányzati intézkedések milyen hatást gyakoroltak a különféle jövedelmi csoportok jövedelmeire, 2010 és 2013 között.

Az alábbi táblázat az egyes intézkedéseknek az adókra és elvonásokra gyakorolt átlagos hatását mutatja, a korábbi adóterhek %-ban kifejezve (a pozitív számok adónövekedést, a negatív számok adócsökkenést jeleznek, a korábbi adóterhek arányában).

 

1. decilis

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10. decilis

családi kedvezmény (%)

-3

-7

-12

-19

-22

-22

-20

-17

-11

-7

egykulcsos adó (%)

-17

-15

-16

-22

-17

-14

12

-10

-8

-34

szuperbruttó kivezetése (%)

-19

-28

-36

-55

-56

-46

-38

-33

-35

-24

adójóváírás megszüntetése (%)

253

369

433

255

170

123

78

53

12

0

 

                 

A különféle adók összhatását családi típusonként és decilisenként is kiszámították a szerzők:

Az adatok értelmezhetők úgy, hogy a gyermekes családoknak nyújtott kedvezmények összege és aránya csaknem szimbolikus mértékű ahhoz képest, amekkora adómegtakarítást és jövedelemnövekedést a legmagasabb jövedelműek realizálhattak, függetlenül attól, hogy van-e gyerekük vagy nincsen.

Összességében az egyes jövedelmi decilisek jövedelméből elvont adók (azaz, fordított előjellel a náluk keletkező jövedelmi csökkenés vagy többlet) az alábbiak szerint változott:

A fenti táblázat adatai kísértetiesen hasonló trendeket és számokat mutatnak ahhoz, ahonnan elemzésünket indítottuk. A jövedelmek változásai, a jövedelmi egyenlőtlenségek növekedése alapvetően a fiskális intézkedések, a kormányzati politika hatásának tudhatók be.

Ugyanakkor, az ÁSZ adatai annyiban is megerősítik a korábban mondottakat, hogy az adóhatóság „hivatalos” adataiból a más forrásból, más módszerrel, a kérdőívek „önbevallásos” adataival igen hasonló tendenciákat, mértékeket és arányokat olvashatunk ki.

Orbán Viktor megmondta előre: nem az az érdekes, hogy mit mond, hanem az, hogy mit tesz. A lakosság életkörülményeinek változtatásában, a jövedelemszerkezet és az egyenlőtlenségek változtatásában valóban, a „keze” ténykedése alapvetőbb volt annál, mint amit a szája mondott.

Konklúziók a maffiaállam társadalompolitikájáról

A biztonságok és kiszámíthatóságok csökkenése mindig a hatalmi önkény mozgásterét növeli. A modern polgári demokráciák berendezkedéseiben épp emiatt van mindig kitüntetett szerepe annak a középosztálynak (nem összetévesztendő a középrétegekkel), amelynek az államtól függetlenül biztos, önálló, autonóm egzisztenciája van, aki kellően jól tájékozódott a közügyekben, aki a kormányzat intézkedéseitől nem saját jólétét és gyarapodását várja (mert köszöni, ő ezt meg tudja teremteni magának), hanem azt, hogy egy jobb, barátságosabb, békésebb, gyarapodóbb országban akar élni.

Ez az autonóm, saját lábán biztonságosan megálló, a hatalomnak nem kiszolgáltatott polgár – minden önkényuralom, így a maffiaállam legnagyobb ellensége. Ez a középosztály sohasem volt erős Magyarországon – de, talán sohasem volt ennyire gyenge és „ritka”, mint mostanság. A középosztály, a középrétegek elgyengítése, egzisztenciálisan kiszolgáltatottá tétele – a maffiakormányzás alapvető feltétele.

Az a sejtésem, hogy dolgozatom megállapításai részenként nem okoznak senkinek különösebb meglepetést, de, összességében talán nem szokásos ilyen szerkezetben áttekinteni azt, hogy az elmúlt években miképpen változtak ténylegesen a társadalmi viszonyok. Ha igazam van ebben, akkor ez azt is jelenti, hogy a FIDESZ kormánya a maga „szimbolikus politizálásával”, a szája járásával sikeresen elterelte a figyelmet arról, hogy mit „tesz a keze”, milyen tényleges hatást gyakorol áldatlan tevékenysége az állampolgárok életére, életkörülményeire.

Hogy mennyire sikeres ez az „elterelő szimbolizmus”, azt két adaton szeretném bemutatni.

Egyrészt azzal az adattal, amely azt mutatja, hogy nemzetközi összehasonlításban mennyire depresszíven, magukra hagyatottan boldogtalanok, mennyire elégedetlenek az életükkel a magyar lakosok. Hogy úgy ne mondjam: mennyire a saját személyes nyomoruknak élik meg azt a boldogtalanságot és élettel való elégedetlenséget, amely valójában tömeges, és messze nem az egyéni sorsokkal, hanem – a fentiek szerint: társadalmi körülményekkel magyarázható.

forrás: Eurostat adatok alapján: 2014.04.16. http://tenytar.blog.hu/2014/04/16/eletminoseg_magyarorszagon_es_europaban_2_resz

Másrészt, érdemes azt is megfigyelni, hogy a FIDESZ kormánya mily sikeresen tereli el a saját társadalmi felelősségéről a figyelmet a társadalmi konfliktusok élezésével, a feszültségeknek a lakossági csoportok közötti gerjesztésével.

Mindennek csak egy viszonylag steril, nemzetközi sztenderdek szerint is mérhető dimenziója a szegények és gazdagok közötti konfliktus megítélésére vonatkozó mérés, de még ez is jól mutatja azt, hogy a társadalmi csoportok közötti konfliktus érzékelése igen magas Magyarországon – azaz, az emberek nem a kormányzatot, hanem egymást okolják a helyzet romlásáért.

Ebben nyilvánvalóan szerepet játszik a feszültségeket szító kormányzati propaganda is. A „gazdag”, az a kormányzat által uralt média-térben nem a fogadott család harácsolón gyarapodó „fogadott családtagja”, a keresztapa földije, rokona vagy főmuftija – hanem az „ellenség a szabadságharcban”, a bankár, a multi, a zsidó, a bukott szocialista. És a propagandában a szegényt sem a munka hiánya, a bérek csökkenése, a szociális és munkanélküliségi ellátások leépítése teszi szegénnyé – hanem a saját hibája, tehetetlensége, az, hogy személyiségében is annyit ér, mint amennyije van neki. Így buja táptalajt ad a propaganda azoknak a radikalizálódó, lecsúszó középrétegeknek, akik kevésbé a kormányzat által rájuk kényszerített helyzetből akarnak kitörni, hanem, inkább a gyengébb ellenállás irányába támadva, a szegényebbeknek juttatott pénzeket is maguknak akarják megkaparintani.

Forrás: Eurostat adatok alapján, 2014.04.11 http://tenytar.blog.hu/2014/04/11/eletminoseg_magyarorszagon_es_europaban_1_resz

Téved az, aki a maffiaállamnak radikális rasszizmusokat, antiszemitizmusokat, vagy bármi más elvet akar tulajdonítani: nincsenek ideológiáik. Az „oszd meg és uralkodj!” ősi hatalomgyakorlási elvet követő logika vezérli a radikalizmusokkal és radikálisokkal való kokettálásra is őket. Nem ideológiák iránti vonzalmak, hanem pusztán az a tény, hogy a másokban bűnbakot kereső és találó, belül ellenséget kereső agresszivitások – azok a feszültségeket és konfliktusokat elterelik a kormányzattal való konfrontációról az egymással szembeni viszolygásokra, akár agressziókra is.

Végül, felmerül az a kérdés is, hogy vajon miért nem néznek az emberek a saját pénztárcájukba, miért nem érzékelik a saját romló helyzetüket? Vagy, ha mégis, akkor miért nem tesznek érte valamit, miért támogatják a választásokon annyian azt a pártot, amely ily tömegesen ennyire mély romlásba taszítja őket?

Azt hiszem, a kérdés így hibás. Épp annyira hibás, mint azt kérdezni, hogy vajon miért támogatják annyian Lukasenko-t Fehéroroszországban, Putyint Oroszországban, vagy, hogy miért mentek el a mai választási részvételnél nagyobb arányban támogatni a Hazafias Népfront jelöltjét hajdanán?

Erre bizony igen szomorú a válasz: azért, mert enélkül még rosszabbak lennének a kilátásaik. Mert nyilvántartják őket nemcsak akkor, ha másra szavaznak, de még akkor is, ha nem a FIDESZ-re, és ebből csak baj lesz. Mert a megfélemlítés működik: aki nincs velünk, az ellenünk, annak nem lesz munkája a közszférában, nem lesz megrendelése a magánszektorban; mert „utánad nyúlunk”.

Másfelől az is mindennapos tapasztalássá vált, hogy a boldogulás útja nem a tehetség, a kreativitás, a teljesítmény – hanem, a fogadott családba való beférkőzés. A magyar polgár nem látott, nem nagyon láthatott az elmúlt években olyan sikert, vállalkozói vagy munkavállalói felemelkedést – ami politikamentesen, pusztán a teljesítményre épült volna.

A maffiával való konfrontáció – az még a kis esélyű kis sikerek lehetőségét is minimálisra csökkenti. A maffiával „jó jóban lenni”, és nem áll érdekében senkinek sem keresni a bajt azzal, hogy bárki ellentmondjon a keresztapának és a család tagjainak.

Hogy mennyire tekinthető sikeresnek a társadalmi konfliktusoknak a maffia-módszerekkel való élezése, az agresszió általános társadalmi gyakorlattá tétele – ez egy igen nehezen megválaszolható kérdés.

A múltra és a jelenre vonatkoztatva, a választási eredményekre gondolva azt lehet mondani, hogy: nagyon.

Ugyanakkor azt is látni kell, hogy ennek a tényleges társadalmi viszonyokat romboló, a múlt szimbolikus giccseire építő politikának nincsenek víziói a jövőről. Némi hitegetési értéke van annak, ha emberek azt remélik, hogy ők is részesei lehetnek a további (föld, trafik, stb.) bratyi-mutyi osztogatásoknak, de ezeknek a hiteknek sincsen komoly alapjuk: a fogadott család gyarapodását már ma is csak a lefosztott társadalmi többség további kifosztása alapozhatja meg ebben a rendszerben. (Ezt jellemeztem egy korábbi írásomban a maffiaállam sajátos pilótajátékának.)

Valójában nincs jövőképe ennek a maffiapolitizálásnak, hacsak azt nem tekintjük jövőképnek, hogy a magyar társadalom szemében egyelőre vonzóbb európai (mondjuk: holland vagy osztrák) perspektívák felválthatók lennének valamilyen keleti (mondjuk: azeri vagy jemeni) társadalmi fejlődési víziókkal.

Mindebből nem nagy tévedés azt a következtetést megvonni, hogy a maffiaállam hatalomgyakorlásának társadalmi feltételei addig maradnak fenn, amíg fel nem éli mindazt, ami kifosztható, le nem rabol mindenkit, aki még kirabolható. Ami így csak robbanáshoz vezethet.

Vagy, amíg valaki nem lesz képes egy hitelesebb, jobb, békésebb jövő ígéretét meggyőzően képviselni. Ma senki sem képes erre.

A maffiaállam társadalma megállíthatatlannak látszó módon süllyed lefelé.

A cikket Magyar Bálint kérésére és ösztönzésére írtam, később szerkesztendő változata várhatóan szeptemberben meg fog jelenni a Magyar Polip II. kötetében a Noran Libri kiadó gondozásában.

Jegyzetek

1 Colin Crouch: Privatised Keynesianism: An Unacknowledged Policy Regime. The British Journal of Politics and International Relations. 2009 VOL 11, 382–399,

2 Monica Prasad: “The Credit/Welfare State Tradeoff: Toward a Demand-Side Theory of Comparative Political Economy,” (December 16, 2010) SSRN: http://ssrn.com/abstract=1602204; http://dx.doi.org/10.2139/ssrn.1602204

3 Akos Rona-Tas: The Rise of Consumer Credit in Postcommunist Czech Republic, Hungary, and Poland, in: Nina Bandelj and Dorothy J. Solinger (ed.): Socialism Vanquished, Socialism Challenged: Eastern Europe and China, 1989-2009; Oxford Scholarship Online: September 2012 DOI: 10.1093/acprof:oso/9780199895977.001.0001

4 2012 végétől internetes oldalak elemezték azt, hogy a vagyonbevallásaik alapján hány tucat FIDESZ képviselő realizálhatott tízmilliós nagyságrendű hasznot a végtörlesztéssel. Valószínű, hogy ezzel együtt sem ők voltak a legnagyobb haszonélvezők, egy nagybank elnöke egy társaságban azt mesélte el, hogy volt olyan ügyfelük, aki egyetlen végtörlesztési tranzakcióval hétszázötven millió forint haszonra tett szert.

5 Andrew Dugan- Nathan Wendt: Families Struggling to Afford Food in OECD Countries, More than one in five individuals with children had trouble in 2013, http://www.gallup.com/poll/170795/families-struggling-afford-food-oecd-c...

6 Keveset adott, sokat elvett a kormány, Népszava|2014. május 27.

7 Ezúttal is szeretném köszönetemet kifejezni az adatok rendelkezésemre bocsátásáért!

8 Tóth G. Csaba – Virovácz Péter: Nyertesek és vesztesek - A magyar egykulcsos adóreform vizsgálata mikroszimulációs módszerrel, http://www.asz.hu/penzugyi-szemle-cikkek/2013/nyertesek-es-vesztesek-a-magyar-egykulcsos-adoreform-vizsgalata-mikroszimulacios-modszerrel/toth-virvacz-2013-4.pdf

 

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon