Skip to main content

Még egyszer a Bayer-ügyről

2 hozzászólás

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Az elmúlt hetek legfontosabb belpolitikai eseménysora Bayer Zsolt publicisztikai tevékenységéhez kapcsolódik. A pártvezetés legbelső köréhez máig közel álló Fidesz-alapító Ki ne legyen címmel uszító cikket közölt a január 5-i Magyar Hírlapban. A felháborodásra reagálva három nappal később visszafogottabb hangon ismételte meg állításait Tényleg, mi legyen című írásában. Noha a büntető törvénykönyv tiltja a hivatalosan közösség elleni izgatásnak nevezett uszítást, az ügyészség visszautasította az ügyben tett feljelentést, mondván, hogy a Bayer által írottak nem merítik ki ennek tényállását. A Magyar Helsinki Bizottság szerint az ügyészség téved, Bayer első írása megvalósította a közösség elleni izgatás tényállását, mégsem tesznek az ügyben feljelentést. Érvelésük és jogi passzivitásuk rámutat az uszítás körüli helyzet tarthatatlan, a jogbiztonságot és a demokratikus alapértékeket veszélyeztető voltára.

*

Lapunk főszerkesztője, Neményi László rezignáltan veszi tudomásul az uszítás körüli állapotokat. Szerint „bele kell törődni, hogy a büntetőjog igen kevéssé alkalmas az uszítás kordában és a közbeszéd tisztán tartására” írja A párt kedvence című cikkében honlapunkon. Érvelése a következő: Bayer a kocsmai hőbörgés szintjén szól egy társadalmi csoportól, amikor állatoknak nevezi a cigányság jelentős részét, és „bármi áron, bármilyen módszerrel való kiiktatásukra szólít fel.” Ez a hang elfogadhatatlan, de Bayer „büntetőjogi felelősségre vonását szorgalmazni mégsem célravezető.” Azért nem, mert a magyar törvények nem teszik lehetővé a hatékony büntetőjogi fellépést, a bírói gyakorlat pedig passzív a gyűlöletbeszéddel szemben. Ez azonban talán nem is olyan nagy baj, tekintettel arra, hogy egy jogilag vagy politikailag kikényszerített, aktivistább bírói szemlélet a kétharmados kormánytöbbség ideológiai irányultságát és jogalkotási módszereit ismerve a jelenleginél sokkal rosszabb helyzetet eredményezhetne: „Bármennyire is érthető az uszító, gyűlöletkeltő beszéd szabadságának korlátozását kívánni, a jelenlegi alkotmányozó többség ezt úgy teljesítheti, hogy arról koldulunk. A szólásszabadság formális szűkítése könnyen nemzetgyalázási és Szent Korona-sértési perekhez vezethet, miközben semmi biztosíték nem lesz arra, hogy a Bayer-féléknek hajuk szála is görbülne.”

Következésképp a probléma nem kezelhető büntetőjogi úton: „Attól tartok, bele kell törődni, hogy a büntetőjog igen kevéssé alkalmas az uszítás kordában és a közbeszéd tisztán tartására. Ehhez mindenek előtt politikai és társadalmi konszenzusra lenne szükség. A bíróért kiáltás annak az átérezhető frusztrációnak a jele, hogy ez a konszenzus Magyarországon nem létezik. De azokban a nyugat-európai országokban, ahol a gyűlöletbeszédet büntetik, a büntetőjogi szankció nem a konszenzus helyett van, hanem azt nyomatékosítandó. Nem a szankciók hozták létre a konszenzust, hanem a konszenzus teremtette meg a szankciókat” – írja lapunk főszerkesztője.

A következőkben amellett érvelek majd, hogy ez a látlelet ugyan helyesen azonosítja a nyilvános uszítás körüli jogi, politikai és társadalmi anomáliákat, a javasolt terápia – a büntetőjogi eszközök alkalmazásáról való lemondás – azonban nem meggyőző. Az uszító beszéd ellen az érvényes jogszabályok alapján lehet és kell is büntetőjogilag fellépni, és a fellépés maga is hozzájárulhat az uszítást elutasító társadalmi konszenzus erősödéséhez. Még akkor is, ha az uralkodó jogalkalmazói gyakorlat mellett kevés az esély a büntetőperek megnyerésére. A büntetőjog eszközéről való lemondás – az uszít, de nem jelentjük fel, mert nincs esélyünk megnyerni a pert álláspontja – ellenben gyengíti a jogintézményekbe vetett bizalmat, és hozzájárul a jelenlegi tarthatatlan helyzet fennmaradásához.

A jogi helyzet

A büntető törvénykönyv 269. paragrafusában foglalt „Közösség elleni izgatás” tényállását a magyar bíróságok az Alkotmánybíróság 30/1992-es és 12/1999-es határozatait, valamint a Fővárosi Ítélőtábla ifjabb Hegedűs Lóránt ügyében hozott 3.Bf.111/2003. számú döntését figyelembe véve nem tartalom-, hanem következmény-centrikusan alkalmazzák. Akkor és csakis akkor látják bizonyítottnak a tényállást, ha a gyűlöletbeszéd célpontját képező társadalmi csoport testi épsége közvetlenül az elhangzottak következtében kerül veszélybe. Ezt azonban a bírói gyakorlatban nagyon kevés kivételtől eltekintve – mint amilyen a Tomcat elleni közelmúltbeli első fokú ítélet volt – mindaddig nem tekintik bizonyítottnak, ameddig maga az erőszak-bűncselekmény be nem következik.

Így, mint arra Kádár András Kristóf, a Magyar Helsinki Bizottság társelnöke rámutatott, a gyakorlatban olyan helyzet áll elő, ami a 269. paragrafus kiüresedésével fenyeget. Ha ugyanis a fizikai erőszak bekövetkezik, nem Közösség elleni izgatásról, hanem a Btk. 174/B. pontjában foglalt Közösség tagja elleni erőszakról van szó, az azt kiváltó írás vagy nyilatkozat elkövetőjét pedig felbujtóként kell felelősségre vonni.

Gyakorlatilag ezt a helyzetet írja le Ibolya Tibor megbízott fővárosi főügyész is a Bayer-cikk ügyében tett feljelentés bűncselekmény hiányában való elutasítását indokolva. Az ügyészségi álláspont a 2003-as Ítélőtábla-döntést idézi: „Nem a véleménynyilvánítás szabadságával él, hanem gyűlöletre uszít az, aki erőszakos cselekedetre ilyen magatartás, vagy tevékenység kifejtésére hív fel akkor, ha a veszély nem csupán feltételezett, hanem a veszélyeztetett jogok konkrétak, és az erőszakos cselekedet közvetlenül fenyeget. A bűncselekmény megvalósulásához a fenti hármas követelmény megvalósulása elengedhetetlen.” Az ügyészség szerint ez a hármas követelmény Tomcat esetében teljesült, Bayer esetében azonban nem.

A jogvédők szava

A Helsinki Bizottság nem ért egyet ezzel. Álláspontja szerint Tomcat és Bayer szövege között az erőszakra való felhívás, a veszélyeztetett jogok konkrétsága és a fenyegetettség közvetlensége tekintetében nincs különbség. Tomcat ezt mondja: „Ne sírni tessék, hanem keresni a lehetőséget az ellencsapásra. A ti utcasarkotokon tán nem ácsorog egy drapp galeri? Szedjetek össze húsz embert, menjetek le, és egy szó nélkül verjétek szét őket.” Bayer ezt: „Nos, akkor tegyük fel a kérdést Erdős Virág után szabadon: na most akkor, nagyokosok, mi legyen? Vagy úgy is kérdezhetjük: ez itt még egy társadalom? Mert ha igen, akkor a rendőrség még ma elviszi a fenyegetőző állatokat. S ha nem, akkor a szigethalmi közösség gondoskodik róla, hogy soha többé ne legyen kedvük fenyegetőzni.” Meg ezt is: „Legyen minden Oláh Gergő, és éljen velünk boldogan. Az állatok meg ne legyenek. Sehogyan se. Ezt kell megoldani – de azonnal és bárhogyan!” A két felhívás büntetőjogi értelmezhetősége között nincs különbség, mondja a Helsinki Bizottság: „Mindketten annyit tesznek, hogy a cigányok elleni erőszakra szólítják fel az olvasóikat, tértől, időtől, olvasótól függetlenül (…).”

A jogvédők szerint tehát a jelenlegi bírósági gyakorlat által szűkre szabott mozgástéren belül is lehet a Bayer elleni büntetőjogi fellépés mellett érvelni. Álláspontjuk méltányolandó: egy etnikai konfliktusokkal teli társadalmi helyzetben egy professzionális újságírótól elvárható, hogy körültekintően fogalmazzon, és bevallottan provokatívnak szánt mondataival ne szítson etnikai alapú indulatokat. Ha egy profi szerző által, profi módon megírt cikk minden különösebb erőfeszítés nélkül értelmezhető egy etnikai jegyekkel körülírt társadalmi csoport elleni erőszakra való felhívásként, akkor ez a szerző megvalósítja a közösség elleni izgatás tényállását.

Ha viszont így van, és ha a Helsinki Bizottság ilyen meggyőzően tud emellett érvelni, nehezen elfogadható, hogy nem tesz Bayer ellen büntető feljelentést. „Nem titok, hosszasan vitatkoztunk róla, míg végül a lelombozó statisztikák meg a rossz tendencia […] miatt úgy döntöttünk, hogy nem fordulunk ügyészséghez. Nem akarjuk, hogy az egyébként is a szólásszabadság és a tabudöntögetés bajnokának szerepében tetszelgő Bayernek pecsétes papírja legyen arról, hogy ilyesmiket írhat következmények nélkül” – írják a jogvédők január 8-i blogbejegyzésükben, érvelésük azonban nem meggyőző. Bizonyára igaz, hogy a jelenlegi bírósági–ügyészségi gyakorlat mellett kicsi az esély a per megnyerésére vagy akárcsak a bírósági szakasz elérésére, ez azonban nem indokolja, hogy meg se próbálkozzanak vele. Aki nem száll be a ringbe, annak a meccs végén erkölcsi értelemben sem emelik fel a kezét, kék foltokkal a szeme alatt, persze. A közvélemény megnyerése szempontjából egy erkölcsi azonosulásra alkalmat adó, szimpatikus Dávidként elszenvedett vereség néha többet ér száz győzelemnél.

A demokratikus értékek mellett elkötelezett, jogtudatos cselekvés akkor is formálja a közvéleményt, ha a jogalkalmazás malmai (ma még) nem neki őrölnek. Ki más kelthetné fel egy ilyen ügyben a társadalom lelkiismeretét – és gyakorolhatna ezen keresztül jó értelemben vett nyomást a bírákra és ügyészekre – mint a jogvédők? Fellépésükkel éppen a Neményi László által hiányolt antirasszista konszenzus elérését mozdíthatnák elő, ami persze Nyugat-Európában sem varázsütésre, a jogvédők, jogalkotók és jogalkalmazók közti szakmai és politikai vitáktól függetlenül jött létre. Természetesen nemcsak jogi úton lehet az uszítás ellen harcolni, hanem például az uszító tartalmat közlő lap hirdetői bojkottjára való felszólítással is. Egy jogvédő szervezet azonban súlyos felelősséget vesz magára, ha nyilvánosan lemond a jogi harcról: azt állítja vele, hogy a jogrend nem alkalmas egy jogsértés megtorlására, amiből azután demokraták és nem-demokraták egyaránt levonhatják a számukra fontos tanulságokat.

Sivatag vagy jogbiztonság

Szerintem nincs rá okunk, hogy ilyen sötéten lássuk a helyzetet, nemcsak a Tomcat-per elsőfokú ítélete, hanem az egész problémakört övező társadalmi dinamikák miatt sem. Hogy az uszítás morálisan elfogadhatatlan és társadalmilag életveszélyes gyakorlat, azt az uszítók rendelkezésére álló technikai lehetőségek rohamos bővülésének és a társadalmi feszültségek növekedésének idején egyre könnyebb belátni. Amikor az uszítás bárki – adott esetben bírák, ügyészek vagy akár a jelenlegi kormánypárt politikusai – ellen is irányulhat az internet nyilvánossága előtt, amikor egy robbanásveszélyes társadalmi helyzetben a legkisebb szikra is beláthatatlan következményekkel járhat, és amikor olykor egész falvakat vagy városrészeket a kölcsönös félelem igazgat, akkor nem nehéz meggyőzően érvelni az uszítás megállításának szükségessége mellett. Még akkor sem, ha a jelenlegi kormánypárt – és ebben Neményi Lászlónak sajnos igaza van – védelmébe veszi Bayer uszító beszédét.

Az utóbbi ellen politikai eszközökkel lehet és kell is harcolni, és a baloldali ellenzék ez ügyben nem jelentéktelen sikert ért el. Intenzív Bayer-ellenes fellépésük azt eredményezte, hogy az ötös számú tagkönyvének tulajdonosától elhatárolódni nem kívánó Fidesz a defenzív pozícióból előre menekülve a romákról szóló közbeszéd rasszista változata mellett foglalt állást. „Ne álljatok a gyilkosok pártjára!”, hirdette a Fidesz- székház előtt tüntetők számára kifeszített molinó, és a kormánypárti képviselők azóta is azt hangoztatják, hogy a Bayert bírálók, ha akarják, ha nem, a bűnözők pártján állnak. Ez a demokratikus körülmények között nyilvánvalóan tarthatatlan, Bayer rasszista beszédét legitimáló megközelítés nem túl örömteli ugyan, de legalább erősen önleplező. Lehetetlenné teszi, hogy ezután a Fideszt bárki a Jobbik elleni utolsó mentsvárként méltassa.

Amikor a kormánypárt döntéshozói ezt a stratégiát választják, arról határoznak, hogy politikájukat a centrum-szavazók helyett a radikális jobboldali tábor igényeihez igazítják. Ezzel növelik a lehetőségét, hogy a mérsékeltebb politikai erők centrumszavazókat szerezzenek tőlük. Ez nem igényel mást, mint határozottan elhatárolódni a Bayer-i hanghordozástól, és civilizált társadalmi keretek között értelmezhető megoldásokat ajánlani a statisztikák tanúsága szerint amúgy egyáltalán nem romló közbiztonság hiányától szorongó választóknak.

Főszerkesztőnknek persze abban is igaza van, hogy a magyar jogfejlődés az 1989-90-es rendszerváltás idején és az azt követő években túlszaladt a társadalmi normák evolúcióján. A nyugat-európai értelemben vett liberális demokrácia és a kapitalista gazdálkodás jogi keretei néhány év alatt kialakultak, miközben a demokrácia és a piacgazdaság működéséhez szükséges társadalmi készségek és belátások jó része még mindig hiányzik. Ebből nyilvánvalóan komoly működési zavarok adódnak mind a politikai berendezkedés, mind a gazdaság esetében, ami elég kellemetlen, de önmagában nem különösebben meglepő. Az ilyen és ehhez hasonló átmeneteket ugyanis épp a társadalmi normarendszereknek a formális intézményekénél jóval lassúbb fejlődése jellemzi.

Erre a problémára az egyik, történelmileg jól ismert megközelítés negyvenéves sivatagi vándorlást irányoz elő, hogy az új körülmények között minél könnyebb legyen megszabadulni a régi beidegződésektől. Nekünk azonban – ebben biztosan mindannyian egyetértünk – sem sivatagunk, sem negyven évünk nincs erre.

Hozzászólások

Egyetértek

Egyetértek vele, hogy az alapvető gond nem a jogi keretekkel van, hanem a bírói gyakorlattal. A probléma két korábbi kifejtéséhez lásd "Helyes-e tiltani a holokauszt tagadását" című cikkemet itt a Beszélőben (http://beszelo.c3.hu/cikkek/helyes-e-tiltani-a-holokauszt-tagadasat), illetve "Liberalizmus és gyűlöletbeszéd (Egy kudarcról)" című írásomat a Narancsban (http://magyarnarancs.hu/publicisztika/adam_zoltan_liberalizmus_es_gyuloletbeszedegy_kudarcrol-55411). Azzal is egyetértek, hogy ha a jogalkalmazói zavar állandósul, akkor jogalkotói feladattá válik annak eloszlatása, méghozzá a vonatkozó törvényszöveg módosításával. A cél valóban az, hogy nyilvánvalóvá váljon: a törvényalkotó büntetni kívánja a potenciálisan jogsérelmet okozó, gyűlöletkeltő állítások nyilvános hangoztatását. Ez azonban - lássuk be - praktikusan áttérést jelent a következmény-alapú szabályozásról a tartalom-alapúra. Ezen az alapon lehet alkotmányosan szankcionálni a nemzetiszocialista és kommunista rendszerek által elkövetett bűnök tagadását is: a törvényalkotó megítélése szerint a magyar történelem ismeretében ezek nyilvános - nyilván politikai és nem mondjuk művészeti célú - hangoztatása óhatatlanul és szükségszerűen a gyűlöletkeltést szolgálja ezeknek a bűnöknek az elszenvedőivel illetve a ma velük azonosított személyekkel szemben. A paragrafus mögött az a - szerintem legitim - felismerés áll, hogy a gyűlöletkeltés mindig társadalom- és történelem-specifikus, és az adott társadalom és történelem kontextusában a jogalkotó okkal határozhat meg olyan állításokat, amelyeket gyűlöletkeltő mivoltuk miatt különösen szankcionálni rendel.

Két probléma van itt. Az

Két probléma van itt. Az egyik az, hogy a bíróság következetes jogértelmezése helytelen, a másik az, hogy ami a büntethető tényállásnál súlyosabb, az természete szerint büntethetetlen, jogilag megragadhatatlan.

1. Szabó András, aki Sólyom Lászlóval együtt az ügy előadója volt 1992-ben, már 2003-ban, rámutatott arra, hogy a 269. §-t kiüresítő bírósági jogértelmezés nem következik az AB 1992/30-as határozatából: "A határozat nem azt mondta, hogy a gyűlöletre uszítás csak akkor állapítható meg, ha a köznyugalom megzavarásának veszélye azonnali és világos, hanem azt, hogy az uszításnál azért állapítható meg a köznyugalom megzavarása, mert magas intenzitású és egyéni jogokat tömegesen fenyeget, ezért a veszély azonnali és világos" A veszély tehát minden esetben azonnali és világos, amikor valaki gyűlöletre uszít, azaz a gyűlölet felkeltésére alkalmas szöveget szolgáltat a nagy nyilvánosság számára.„Az alkotmánybírósági határozat indoklása annak megállapítását követelte meg a jogalkalmazóktól, hogy az uszítás alkalmas legyen a gyűlölet felkeltésére.” Az Ítélőtábla 2003-as ítélete és annak indoklása tehát tökéletesen helytelen. Sok-sok ítélet született volna a Btk. 269. alapján helyes és alkotmányos bírósági gyakorlat esetén.

Az a kérdés, hogy mit lehet ilyenkor csinálni a bíróság függetlenségének veszélyeztetése nélkül. Amíg a törvényhozásban nincs demokratikus többség, nyilván semmit. Ha van, akkor sem lehet a bíróságokat orientáló állásfoglalásokat hozni, parlamenti határozatban kiadni, mi a helyes jogértelmezés, ez nyilván nem fér össze az államhatalmak elválasztásával. Sokáig úgy gondoltam, hogy a bírósági ítéletek nyilvános, civil kritikájánál, a jogi közfelfogás befolyásánál nem lehet túlmenni, de ebben most már nem vagyok annyira biztos.

De az ellenkezőjében sem, mert mindig ott a veszély, hogy a törvényhozás visszacsempészi ennek a paragrafusnak az egykori és az AB által nagyon helyesen megsemmisített második bekezdését, az ún. gyalázkodást, melynél „nem tényállási elem a sértő kifejezésnek vagy azzal egyenértékű cselekménynek a köznyugalom megzavarására alkalmas volta”.

A megmaradt bekezdés bírósági kiherélése mindig a nagyon helyesen eltörölt második bekezdés restraurálására, vagy az azzal egy kategóriába tartozó cselekmények kriminalizálására indította a joggal, de rosszul felháborodott népeket. Márpedig az a sajtószabadság fundamentuma, hogy „a köznyugalom elvont veszélyeztetése nem elégséges érv ahhoz, hogy a véleménynyilvánítási szabadságot büntetőjogi büntetéssel alkotmányosan korlátozni lehessen.”, s „az eszmék és nézetek szabad kifejtése, a mégoly népszerűtlen vagy sajátos elképzelések sajátos megnyilvánulása a fejlődni képes és valóban eleven társadalom létezésének alapfeltétele”. Ezért helytelen a népirtások tagadásának tilalma is, és ezért kellett volna azt az AB-nak megsemmisíteni.

Most azt gondolom, hogy a 269 §. fölháborító kiüresítésével kapcsolatos frusztrációt talán lehetne oldani, a törvénynek megfelelő bírói gyakorlatot talán el lehetne érni a sajtószabadság (további) veszélyeztetése nélkül, ha a 269. § szövegét úgy módosítanák, hogy az egyértelműen tartalmazza, hogy a gyűlölet keltésre alkalmas cselekmény akkor is büntetni kell, ha nincs közvetlen következménye, de a szöveg olyan, hogy lehetne. Nem tudom, hogy lehetne ezt jogszabályba illeszteni, nem is vagyok biztos benne, hogy lehet, de ezt azért át lehetne gondolni.

2. Ami viszont nyilvánvalóan nem büntethető, az még veszélyesebb. Bayer második cikke már igen kevesek szerint büntethető, holott sokkal borzalmasabb, mint az első. A következő okokból: A. Abban már semmi nem magyarázható hirtelen felindulással; B. Alkalmas minden naiv és képmutató ember megnyugtatására. Ürügy a felmentésre. L. Navracsics. C. Egy széles politikai táborban szalonképesnek ható véleményközösséget és cselekvési stratégiát lehet rá építeni, s mint a Navracsics-félék reagálása jelzi, ez meg is fog történni. D. Egy olyan stratégia kanonizálása folyik itt, amely radikálisan elveti és elítéli minden eredményes és távlatos problémakezelés alapját: a jelenségek megértését. Radikálisan kirekeszt mindenkit, akit a többség a társadalmi együttélésre alkalmatlannak ítél, ez pedig olyan puha kategória, mely egyrészt önkényes, másrészt „szabad folyást enged” a többség diktatúrájának. Ez a „mindent erővel, semmit ésszel” stratégiája, mely éppoly népszerű, mint amilyen kilátástalan és ostoba.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon